7. rész

Reggel sikerült elaludnom, így átaludtam az egész délelőttöt. Amikor felébredtem már dél volt. Lusta voltam így nyugodtan feküdtem tovább az ágyban, addig míg a telefonom pittyegni nem kezdett. A kezembe vettem a készüléket és végig pörgettem az értesítéseimet. Yoongin kívül semmi érdekes nem volt a telefonomon. Egy jó reggelt üzenetet írt még hajnalban. Felfoghatatlan, hogy milyen keveset alszik az a srác. Persze, mint BTS fan tudom, hogy alvászavarral küszködik, de azelőtt, hogy ismertem volna nem gondoltam volna, hogy ennyire keveset pihen. Mindenesetre nem fogok meglepődni, hogy ha egy hullával fogok találkozni.

Összekaptam magam és elindultam Alexékhoz, hogy eltudjak köszönni tőle. Ő ugyanis már most elfogja kezdeni az osztálykirándulást, én pedig egy héttel később fogok menni, utána pedig kint is maradok és most már titkolóznom sem kell, mert anyu is tud mindent és nem tud megállítani.

Alexszel a sulinál egy gyors ölelés és csók keretében búcsúztunk el, majd én hazajöttem. Útközben azon agyaltam, hogy miket kellene magammal vinnem Koreába, de úgy döntöttem, hogy az egész ruhatáramat bepakolom és akkor jobban járok, vagy másik lehetőség, hogy viszek sok pénzt magammal és ott veszek magamnak még több ruhát. Mondjuk talán ez nem lesz jó ötlet, fontosabb dolgokra akarom költeni a pénzemet, mint például egy jogsira és sulira.

Amikor hazaértem már senki nem tartózkodott otthon én pedig nagyon éhes voltam így kerestem a receptek között egy könnyen elkészíthető ételt és az egész család részére csináltam vacsorát. Én egy jót ebédeltem, anyuék pedig egy jót fognak vacsizni. Ezután teli pocakkal és a telefonommal telepedtem le a kanapéra. Írtam Yoonginak, aki azt mondta, hogy most van egy kis szabad ideje és felhívhatom így az engedélyével máris tárcsáztam a számát. Amikor felvette meglepően nagy hangzavar volt körülötte. Láttam, hogy kimegy egy helyiségből egy folyosóra és hallottam, hogy valaki odakiált neki. Azt hiszem hang alapján, hogy Taehyunghoz lehetett szerencsém.

~Itt talán nyugisabb, meg bandatag mentesebb.-mosolygott kicsit kellemetlenül Yoongi.

~Engem az sem zavarna, ha a többiek hülyeségét kellene hallgatnom.-vigyorogtam a készülék kamerájába.

~Hidd el, hogy ha össze lennél zárva a két Humor Herolddal, akkor nem ezt mondanád!

~Ez egy kihívás számomra!-nevettem. Amikor Yoongival beszélgettem mindig úgy éreztem, hogy mindenem meg van, ami hiányzott az életemből. Yoongira egy bolond báttyként tekintek, mióta jobban megismertem, ő pedig elmondása szerint egy bolondos legjobb barátot lát bennem egy kis testvéries beütéssel, ami azt jelenti, hogy megengedte, hogy bátyónak szólítsam. Ám Yoongi nem tudta betölteni azt az űrt, amit Jihoon hagyott maga után.

~Na, majd, ha itt leszel, akkor esküszöm összezárlak benneteket!

~Hát én először veled szeretnék összezárva lenni.-húztam a számat.

~Hú, akkor azt hiszem unatkozni fogsz.-vakarta meg a tarkóját. Én persze azonnal tudtam, hogy mire gondolt. Elaludna.

A beszélgetést órákon keresztül folytattuk, olyan formában, hogy az egész próbájukat végig nézhettem, majd a próba végén próbált megszökni a fiúk elől, de nem igazán sikerült neki.

"Ki az a csinos lány, akit a telefonod képernyőjén láttam?"-hallottam meg Hoseok hangját.

"A húgom és senki sem fog hozzá nyúlni, amikor ellátogat hozzánk, egyetlen érintés és kitépem a helyéről a kezeteket."-fenyegette meg a társait Yoongi. 

~Aigoo, bátyóó nem tilthatsz meg mindent, vagy a tiltott dolgok fognak vonzani.

"Hűha, de szép hangja van!"-hüledezett valamelyik ütődött a vonal végén.

"Skacok, tűnés!"-jelentette ki morcosan Yoongi, ezután pedig ismét magunk voltunk és még órákon át beszélgettünk. Már javában elmúlt éjfél és most én aludtam el, de nem akár miért. Yoongi énekelt nekem. Nagyon tetszett, de mivel a fáradtság győzött felettem, nem tudtam mit csinálni.

1 hét elteltével

Három bőrönddel indultunk meg a repülőtérre. Amikor kiértünk az államat valahol a földön lehetett megtalálni. Hatalmas lelkesedéssel indultam el a tömegben és csodálkozva tekintettem körbe az óriási épületben. Ekkora épületet még soha nem láttam. Miután kibámészkodtam magam ismét szinte rohanva indultam el a gyülekező helyre. Apu alig bírt követni. Anyutól már elköszöntem, mert ő is elindult már az üzleti útjára, így most apu egyedül marad otthon 3 hétig.

-Remélem eltudod tartani magadat rendesen, ahogyan azt kell!-mosolyogtam aggódva édesapámra, miközben nagyon is tudtam, hogy szinte éhezni fog. Amikor apuval csak ketten vagyunk otthon, akkor mindig az van, hogy én készítek kaját, mert apu egy pirítóst is oda tud égetni. Nagyon aggódok miatta, de bízom benne, hogy a kaja rendelésnél fog dönteni.

-Gyerekek! Indulás!

Ahogy meghallottam Mr. Gordon hangját odaszaladtam apuhoz és szorosan magamhoz öleltem aput.

-Vigyázz magadra kicsim!-simított végig hajamon.-Találd meg Jihoont!

Ez volt az utolsó szava és mire észbe kaptam már a gépen ültem. Egy srác ült mellettem, a másik osztályból, azt hiszem David a neve, de nem vagyok benne biztos. Az utam csendesen telt, se a srác sem én nem akartam beszélgetni. Miután elindult a repülő én azonnal beájultam és elaludtam.

Arra keltem fel, hogy David kelteget. Nagyon megijedtem, amikor rájöttem, hogy a srác ölében van a fejem.

-Uhm.. bocsánat.-az arcom azonnal paradicsommá változott.

-Semmi gond!-villantott meg egy hatalmas mosolyt.-Én elvoltam. Várod már, hogy körül nézhessünk?

-Ha tudnád mennyire!-nevettem.

-Én is nagyon várom! Mindig is érdekelt a koreai élet.

-Én leginkább a testvérem miatt jöttem ide.

-Azt hittem, hogy egyedül vagy.

-Persze, részben így van. Mind a két testvérem elhagyott bennünket.

-Sajnálom és mit jelent az, hogy elhagytak? Persze csak, ha nem gond, hogy megkérdezem.

-Nem, dehogyis!-mosolyogtam.-Szívesen mesélek a testvéreimről, bár nem sokat tudok róluk. Szóval az egyik, a fiatalabb az Jihoon, ő jelenleg itt tartózkodik Koreában. Nem tudom pontosan, hogy miért hagyott el minket. Anyuék szerint nagyon szerettük egymást, amikor kicsik voltunk. Haragszom rá, de úgy érzem, hogy meg kell találnom őt. Tehát visszatérve a lényegre. Ő idol, így elég nehéz dolgom lesz.-húztam el a számat. Már mondtam volna tovább, de David közbeszólt.

-Waow! Ez nagyon baró!-nézett csillogó szemekkel, mint egy kisgyerek.

-Te hiszel nekem?-néztem rá hatalmas megkönnyebbüléssel.

-Persze!-nevetett.-Talán mások nem?

-Eddig senki sem hitt nekem.-mondtam miközben lehajtottam a fejemet.

-Nyugodj meg én elhiszem!-ekkor megéreztem a kezét a vállamon. Végül így sétáltunk tovább. Elmeséltem neki, hogy sajnos Jungsu már nincs közöttünk és még meséltem az én kis életemről, majd ő is elmesélt egy csomó dolgot és így tovább.