2. rész - Az első randim

 Egy ismeretlen helyen voltam. Három alak állt velem szemben, de nem tudtam kivenni az arcukat. Körbepillantottam a helyiségben, ami elegáns bútorokkal és kiegészítőkkel volt díszítve. Ismét a három alakkal találtam szembe magam. A középső elindult felém. Reszkettem a félelemtől. Az izzadságcseppek szinte patakokban folytak le a homlokomon. Az ismeretlen karja elindult az arcom felé, amitől még jobban megijedtem, de nem tettem semmit. Puha ujjai arcomat cirógatták, bejárták arcom összes szegletét. A nevemen szólított, majd szorosan magához vont. Kis idő után viszonoztam az ölelését. Rázkódott a kezeim között, sírt. „Húgi" hallottam, majd mintha mi sem történt volna eltűnt kezeim közül, én pedig sírva rogytam a földre.

Sírva riadtam fel az álmomból. Ránéztem az órámra és idegesen nyugtáztam, hogy még csak hajnal kettő van. Óvatosan kilopakodtam a konyhába és csináltam magamnak egy bögre teát, amit a szobámban szépen lassan elkortyolgattam, majd nagy nehezen 4 óra fele sikerült elaludnom.

Reggel hulla fáradtan nyitottam ki a szemeimet. Összeszedegettem a ruháimat és elmentem a fürdőszobába elvégezni az alap és rutinos tisztálkodási szokásaimat. Amint megpillantottam magam a tükörben egy apró sikoly hagyta el a számat. Te jó isten, hogy nézek ki?! Akkora táskák vannak a szemem alatt, mint egy telepakolt iskolatáska! Miután egy kis sminkkel eltüntettem a táskáimat, beszaladtam a szobámba felkaptam a táskámat és már indultam is a suliba. A suli a megszokott menetrendet követte. Amber egész nap mesélte az érdekesebbnél érdekesebb történeteit.

Amber a legjobb barátnőm, már kiskorunk óta. Amikor ovisok voltunk, akkor ismertük meg egymást. A szülei elváltak, így kiskorában szinte nálunk lakott, de mára már ez elmaradt. Hála istennek! Lehet, hogy ezt nem illik mondani, főleg a legjobb barátnőddel kapcsolatban, de abban az időkben nagyon rám akaszkodott és engem ez nagyon zavart. Tudni kell rólam, hogy utálom azokat az embereket, akik ráakaszkodnak másokra, vagy azokat, akik jópofiznak, de a hátad mögött kibeszélnek. Bár ezzel szerintem nem vagyok egyedül.

Szóval az iskolához visszatérve. Végighallgattam Amber történeteit és tűrtem Alex piszkálódását. Amber szerint Alex totál belém van zúgva, de szerintem csak szekál, mert jól esik neki. Alex nagyon helyes srác és hát most hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik. Ja, és akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok belé szerelmes. Már vagy két hónapja nagyon belezúgtam a srácba, de azonkívül, hogy szekál nem igazán kerülök kapcsolatba vele. Ráadásul még azt a kevés figyelmet sem kapja meg tőlem, amit eddig megengedtem neki, mióta a bátyámat keresem. Szóval elhanyagoltam és egyre kevésbé foglalkozik velem. Bár azzal, hogy kevesebbszer piszkál egyre bántóbb dolgokat tud mondani. Szóval már az utolsó órát untam végig, amikor bejött az osztályfőnökünk, hogy rendkívüli osztályfőnöki lesz és hogy bent kell maradnunk még egy órát. Mondanom sem kell, hogy az életkedvem még kettővel lecsökkent. Miután vége lett az utolsó órának írtam egy sms-t anyunak, hogy egy órával később megyek haza.

A telefonomat nyomkodtam, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Ahogy felnéztem szinte megfagytam. Alex volt az.

-Mit akarsz már megint?-erőltettem magamra az unott maszkomat.

-Kijönnél velem kicsit az udvarra? Szeretnék beszélni veled.-annyira aranyos volt azzal a kis szégyenlős tekintettel.

-Persze!-ahogy kimondtam Alex el is indult. Persze, és megvárni ki fog?

Egyébként Alex a suli focicsapatában játszik, csatárként. Nagyon jól játszik. Ha továbbra is ilyen jól megy neki, akkor a főiskolára is biztos bejutó lesz a játéka miatt.

Egy padnál állt mire én utolértem.

-Szóval mit szeretnél?

-Figyelj ez hülyén fog hangzani....-vakarta meg a tarkóját.-....de én szeretlek..

-Ez ugye csak egy vicc?-húztam fel az egyik szemöldökömet. Ennyi? Csak így kinyögi, hogy szeretlek?! Ez csak egy rossz vicc, nem veszem ám be kisapám. Engem nem tudsz átverni! Én Kang Soo vagyok, aki nem dől be egy ilyen kis játéknak!

-Tudtam, hogy nem fogod elhinni..-hajtotta le szomorkás mosollyal a fejét.-Viszont akkor bebizonyítom, hogy igaz!-csillant fel a szeme és egy hatalmas mosoly keretében emelte rám a tekintetét. Őszintén nem tudom, hogy mit kellene most mondjak. Leblokkoltam.

-Öhm, ma este 8-kor érted megyek!

-O-oké!-hát szerintem nem is kell mondanom, hogy az arcom olyan volt, mint a paradicsom.

-Gyere! Idő van!-fogta meg a derekam és terelt az épület felé. A hazaigyekvő diákok megbámultak bennünket, ami engem még jobban zavart, majd az osztályteremben is szúrós és csodálkozó tekintetekkel kellett szembenéznem. Egyre jobban elsüllyedtem zavaromban és nem volt semmi, ami megállíthatta volna a folyamatot. Szóval bementünk a terembe és miután leültem a helyemre, becsengettek. Az osztályfőnökünk legalább 10 perc késéssel jött be az órára. Csak a szokásos dolgokat mondta mindaddig, amíg el nem jutott a mondandója végére.

-Hoztam nektek ismertető lapot az idei kirándulásokról. Kiosztom őket és ha valaki szeretne valahova jelentkezni, akkor az a héten jelezze nekem.

Alig vártam, hogy a kezembe kerüljön a lap. Nagyon kíváncsi voltam, hogy idén hova szerveznek kirándulást. Tudni kell, hogy eddig minden egyes kiránduláson részt vettem, amin lehetett. Miután elért hozzám is a tanárnő, a padomra tette a lapot. Lassan kezdtem el olvasni, majd mikor a lap aljára értem ujjongva ugrottam Amber nyakába.

-Mi van Soo?-körülbelül úgy nézett rám, mintha hülye lennék.

-Korea! Korea! Korea!

-Te jó isten!-kezdett el sipítani ő is.-Szöul?-aggódó tekintetén elmosolyodtam.

-Szöul!-vigyorogtam rá, mint egy idióta.

-Soo Szöulba megy! Soo Szöulba megy!-ismételgette Amber.

A nagy öröm közepette egyszer csak eszembe jutott Alex. Hátra fordultam és ő szomorúan nézett vissza rám. Gondolom ő máshova szeretne menni. Picit alább hagyott a lelkesedésem, de még Alex sem gátolhatja meg a boldogságom. Szinte futva mentem haza, hogy eláruljam anyuéknak a nagy hírt.
 

-Anya! Anya!-kiáltoztam lihegve az ajtóban.

-Szia kicsim!

-Képzeld megvannak az osztálykirándulások!

-És hova szeretne elmenni az én pici kislányom?

-Szöulba!-vigyorogtam.

-Nem, nem lehet. Más választási lehetőség?-komorodott el anyám.

-Szöul!-biccentettem a fejemmel egyet megerősítésképpen.

-Nem.-rázta meg a fejét.

-De hát ott a nagyi! Meglátogathatnám!-fakadtam ki.

-Még átgondolom és beszélek apáddal.

-Ahh.. Miért nem lehet egyszerűen igent mondani?-puffogtam, mint egy hörcsög.

Felmentem a szobámba, ledobtam a táskámat és írtam egy sms-t.

~Szia!

~Hello.

~Mi a helyzet?

~Hát nem teljesen érek rá most, szóval sorry.

~Miért?

~Próba.

~Akkor nem zavarok. Szia!

~Majd, ha lesz időm, akkor beszélünk. Szia.

Szóval nem volt egy hosszú életű ez a beszélgetés. Ahhoz képest, hogy Yoongi egy idol és nem ismer, eléggé barátságosan fogadja a dolgokat. Miután kiválasztottam a ruhámat, amit felveszek estére, lepihentem és vártam, hogy Yoongi hátha ír. Azonban hiába vártam nem történt semmi.

-Kicsim! Egy fiú van itt. Téged keres.-nyitott be anyu.

-Köszi, hogy szóltál, mindjárt megyek. -bólintott és kiment a szobából. Összeraktam egy kis táskába a telefonomat és egyéb vészhelyzet esetére kellő cuccot, majd az ajtóhoz mentem, ahol Alex várt.

-Elmentem! Majd jövök! Sziasztok!-kiabáltam az ősöknek és kiléptem.

-Szia!-mosolyogtam kedvesen a fiúra.

-Szia!-villantott egy vakító ezer wattos mosolyt.

-Hova megyünk?

-Vacsorázni.

A vacsora tökéletesen telt, minden egyes percét élveztem. Jobban megismerhettem Alexet és ő is jobban megismerhetett. Szóba jött az osztálykirándulás is, hogy szomorú, hogy Koreába szeretnék menni, mert ő máshova fog jelentkezni, de azt is hozzá tette, hogy megérti, hiszen ott születtem és, hogy ez nekem nagyon sokat jelenthet. Szóval lényegében teljesen megérti és nem akarja, hogy más legyen a döntésem. Miután már nagyon fáradt voltam hazajöttünk. Az ajtóban beszélgettünk még egy kicsit, majd elköszönt és pont, amikor fordultam volna az ajtóhoz, megfogta a kezem, visszatartva engem és egy lágy csókot hintett az arcomra. Azonnal elvörösödtem, ami miatt nagyon szégyelltem magam, de ő ezen csak egy jót kuncogott, majd integetett és tényleg elindult haza.

Anyuék végig kérdeztek mindent, én pedig készségesen válaszolgattam, majd a szobámba mentem összeszedtem a cuccaimat és lefürödtem. Az ágyamba feküdtem és eszembe jutott, hogy írhatnék Yoonginak. Feloldottam a telefonomat és azzal találtam szembe magam, hogy van egy olvasatlan üzenetem, amit még mielőtt elindultunk, akkor kaphattam.

~Szia!

~Hali!

Vártam, vártam és vártam. Úgy gondoltam, hogy biztos már alszanak, amikor megrezdült a telefonom.

~Mi újság?

~Most értem haza. Lementek már a próbák?

~Persze, merre voltál?

~Hát valami randiszerűségen.

~Ó, értem.

~Képzeld el, menni fogok Szöulba!

~Tényleg? Mikor?

~Majd a nyáron.

~Az szuper!

~Jó lenne találkozni.

~Szinte lehetetlen.

~Ez igaz.

~Ha megbocsátasz most megyek, holnap hosszú napunk lesz.

~Persze, nyugodtan! Jó éjt!

~Jó éjt!

Miután sikerült kikapcsolnom a gondolataimat álomba szenderültem.

Egyedül vagyok, egy hideg helyiségben. Minden szürke és barátságtalan. A helyiségben nincs semmi, egyedül egyetlen egy ajtó van, amit nem tudok kinyitni. Be vagyok zárva. Azon tűnődőm, hogy mit kellene tennem, mikor a zár kattanására leszek figyelmes. Az ajtóra kapom a tekintetem és egy ismerős alak áll az ajtóban. "Gyere, ide!" Hallom és a lábaim automatikusan elindulnak az idegen alak felé. Amikor elé érek karjait kitárja és magához húz. "Már hiányoztál húgi!"