8. rész

Miután megérkeztünk a tanárunk ismertette a szabályokat és felosztottuk magunk között a lakhelyeket. Én természetesen Daviddel kerültem egy szobába, mert miután elbeszélgettünk megbeszéltük, hogy legyünk egy szobában, hiszen egyikünk sincs nagyon jóban a többiekkel. Így mellette kötöttem ki. Még délután elmentünk boltba, hogy mindenki vegyen azt, amit akar. Én természetesen kaját vettem. A legjobb koreai ételt akartam elkészíteni Davidnek, mert hát az alapján, amit mesélt imádja Koreát.

Tongbaechu-kimchi-t terveztem. Remélem ízleni fog neki. Minden hozzávalót megvettem és vártam a többieket, hogy ők is végezzenek végre, majd elindultunk nagy nehezen.

~Szálláson~ 

-Mik azok a nagy szatyrok?-jött oda hozzám kíváncsian David.

-Hát azt hiszem ez még titok marad. A következő minimum egy órában ne gyere be a konyhába és ne is egyél ha lehet.-mosolyogtam sejtelmesen a srácra.

-Oké.-nézett rám furán azzal pedig sarkon is fordult és elment.

Miután kész lettem az étellel megkóstoltam. Ez marha finom! Mindjárt befalom!

-Gyere! Jöhetsz!-rohantam ki Davidhez.

-Mi ez a jó illat?-szimatolt a levegőbe.

-Majd megtudod! Na siess! Már éhes vagyok!-nevettem el magam és magamután rángattam szegény srácot. Amint megpillantotta az asztalon elhelyezett ételt az álla a földet seperte. Elégedett voltam. Közösen megvacsoráztunk, majd elmentünk a dolgunkra és a hosszú nap után lefeküdtünk aludni.

Éppen elaludtam, amikor megszólalt a telefonom. A szememet megtöröltem, majd ránéztem a telefonra. Yoongi. Mit akar ilyen későn? Mindenesetre tudni akartam és felvettem.

~Mit szeretnél Yoongi? Késő van már.

~Gyönyörű vagy!

~Miről beszélsz?-pirultam el. Még jó, hogy nem videóhívás!

~Semmi.-biztos voltam benne, hogy mosolyog.

~Mégis miért hívtál?

~Ott nagyon késő van?-hallottam meg aggodalmas hangját.

~Pont annyi, mint Koreában.

~Az, hogy lehet?

~Elfelejtetted?-nevettem a telefonba.

~Mit?-csodálkozott.

~Koreában vagyok te butus!-kacagtam tovább.

~Akkor megejthetnénk egy találkozót!

~Még nem lehet. Most még csak osztálykiránduláson vagyok kint, majd egy hét múlva.

~Kár, pedig most szabad lennék a héten.

~Sajnálom.

~Semmi gond húgi!

~Menjünk Yoongi, mert nagyon fáradt vagyok. Hosszú volt az út. Majd egy hét múlva.

~Mintha csak magamat hallanám.-kuncogott-Egy hét múlva. Jó éjszakát!

~Szia!-köszöntem el és bontottam a vonalat.

Mosolyogva tettem le a telefont magam mellé és a párnámra hajtottam a fejem.

Egy parkban voltam. Pár hónapos lehettem még csak. Egy pokrócon ültem egy 3 év körüli fiúval és egy 6-7 éves fiúval. "Anya! Anya! Soo megrágta a játékomat!"-kiabálta a fiatalabbik. "Ne sírj kicsim, veszünk újat." Ezután pedig az idősebb fiúcska odaadta a saját játékát a kisebbiknek, aki hatalmas szemekkel nézett rá. "Jihoon ez a tiéd és nézd el Soonak. Testvérek vagyunk" Közösen játszottak velem. A kis megrágós incidens után mind a hárman felhőtlenül játszottunk. "Bátyus, bátyus"-kiáltottam, majd minden elsötétült. Immár 17 évesen álltam egy üres szobában, ahol egy tévén a bátyám halálát vetítették. Ott, ahol voltam összerogytam és zokogni kezdtem.

Már reggel volt, amikor felriadtam. Arcomat sós könnyeim borították. Ismét sírtam. Remélem nem keltettem fel Davidet. Benéztem David szobájába, de nem találtam ott. Elkezdtem parázni. Ez nem jó jel! Miután meggyőződtem róla, hogy üres a fürdő bementem és megmosakodtam, majd elbaktattam a konyháig.

-Reggeli?-kérdeztem, miközben a levegőbe szimatoltam.

-Igen! Tegnap te csináltál vacsorát, most én készítek reggelit. Igaz én nem vagyok a koreai ételek specialistája, de egy jó kis amerikai kaja is megteszi nem?-kukkantott ki a konyhából a tarkóját vakarva.

-Tökéletes!-mosolyogtam és beléptem mellé a konyhába. Gyorsan feltettem két kávét. Elkészítettem őket és leültem az ebédlőasztalhoz a forró kávémat szorongatva.

-Nagyon finom!-mondtam teli szájjal.

-Örülök, hogy ízlik!-mosolygott kedvesen, majd csendben eszegettünk tovább.

Miután befejeztük a reggelit összepakoltunk és elmostuk a használt poharakat, tányérokat, majd alapos körbenézés után elhagytuk a kis lakás szerű szállásunkat és a gyülekezőre iparkodtunk. Minden fontos információ elhangzott a gyülekező alatt. Volt fél óránk, hogy összeszedjük a szükséges cuccainkat és azután városnézés volt a program. Nem tudom, hogy mit akarnak csinálni velünk egy héten keresztül, de kíváncsian várom a továbbiakat.

Már eltelt 4 nap. Nagyon jól érzem magam Daviddel. Időközben amolyan legjobb barátok lettünk. Mindketten imádjuk Koreát és ez hozott minket össze. Sőt azt is hozzá kell tennem, hogy Alexet teljesen elhanyagoltam, ami annyit jelent, hogy 4 nap miatt szakított velem. Nem nagyon hatott meg, mert még nem volt olyan komoly a kapcsolat, hogy én is komolyan vegyem így tulajdonképpen meg sem rázott. Viszont Daviddel olyanok voltunk, mint egy pár. Sülve-főve együtt voltunk, ölelgettük egymást és minden egyéb. Jól éreztük magunkat és ez mindenkinek feltűnt. Először jöttek a pletykák, azután pedig a beszélgetések, végül pedig mindenkivel megismerkedtem és jó baráti kört sikerült kialakítanom.

Viszont ez az utolsó nap az osztálykirándulásból és tudattam Daviddel, hogy ha tehetem, akkor többet nem megyek már vissza Amerikába, hiszen ide tartozom. Amikor ezt kijelentettem David arcán egy apró, alig észrevehető, de annál inkább szívszorítóbb kifejezés jelent meg.

-Ígérem, hogy megfoglak majd látogatni!-öleltem át gyorsan.

-Ha nem tartod be, akkor esküszöm, hogy haza rángatlak!-nevetett és szorosan átölelt. Olyan volt ez a pillanat, mintha csak a bátyámmal öleltük volna meg egymást.

-Menjünk el valahova! Teljen el ez a nap valami hasznossal!-eltoltam magamtól és már indultam is.

-De egyedül nem mehetünk sehova!

-Ez belefér!-kacsintottam rá és kiléptem az ajtón.

Leosontunk az ajtóhoz és megkönnyebbülten léptem volna ki rajta, amikor is az egyik tanárt megláttam az utcán. Azonnal David keze után kaptam és rohanni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy még nem vett észre minket, így egy tized után sétálásra váltottam, David pedig furcsán pásztázta az arcomat.

-Mi volt ez?

-Ott volt Mrs. Clansy tanárnő. Szóval lehetőleg ne nézz hátra!-nevettem és mély levegőt vettem.

-Ebből nagy baj lesz!-láttam, hogy David arcán eluralkodik a pánik.

-Dehogy! Na gyerünk!

Egész nap kint voltunk Szöul utcáin. Elmentünk kajálni, bementünk egy csomó üzletbe, ahol egy csomó felesleges kacatot vettünk. Aztán betévedtünk egy olyan ruhaboltba, ahol mindenféle páros cuccot lehetett kapni. Volt testvéreknek, pároknak és legjobb barátoknak is mindenféle cucc. Megpillantottam egy felsőt, pontosabban kettőt. Az egyiken az szerepelt, hogy: Pici hercegnő. A másikon pedig az, hogy: A pici hercegnő bátyja. A pólópáros úgy megtetszett, hogy muszáj volt David orra alá dugnom őket. Ő jót nevetett a pólókon, majd megvette őket. Gyorsan levettem a felsőmet, egy olyan helyen, ahol a legkevésbé láttak, és felhúztam az új pólómat, mire David is kedvet kapott és ő is gyorsan kicserélte a pólóját. Láttam a lopott pillantásokat, amikor nem volt rajtam a pólóm, de nem izgattam magam. Azt hiszem nehéz lesz elengedni Davidet. Ő a vállamra tette a kezét én pedig a derekába kapaszkodtam és így sétálgattunk az utcákon hahotázva. Nagyon sok felesleges vackot vettünk, de a póló az nagyon megérte. Egy örök emlék, amit sosem fogok elfelejteni.

Éppen visszafelé tartottunk, amikor meghallottam egy pisszegést. Odakaptam a fejemet, de nem láttam senkit, úgy gondoltam, hogy csak az agyam szórakozik velem. Majd még egyszer meghallottam a pisszegést. Ismételten odakaptam a fejem és akkor megláttam egy kezet, ami azt jelezte, hogy menjek oda. Mivel nagyon kíváncsi teremtmény vagyok, ezért késztetést éreztem arra, hogy odamenjek.

-Megbocsájtanál nekem? El kell mennem mosdóba.-szóltam azonnal Davidnek.

 

-Persze, csak siess!

-Sietek!-mondtam és már szaladtam is.

Amint odaértem, ahonnan a hangot hallottam, karok csapdájába estem. Nagyon megijedtem és hát, aki megijed az csapkodni kezd és kiabálni és minden egyéb mást, amit az agya ilyenkor megparancsol neki. Miután elkezdtem kiabálni, másodperceken belül az egyik kéz a számra tapadt megakadályozva, hogy tovább ordibáljak.

-Húgi! Meg sem ismersz??-nézett rám hitetlenkedve a hang gazdája, de én még ekkor sem fogtam fel, hogy ki áll velem szemben. Válaszul csak megráztam a fejem.

-Jajj istenem, de kis butus vagy!-nevetett, én pedig még mindig össze voltam zavarodva. Most ez egy pszichopata vagy valaki, akit ismernem kellene?

-Yoongi vagyok te bolond!-ekkor megvilágosodtam és a szemeim kikerekedtek.

-Uram isten!-mondtam ki halkan és éreztem, hogy a térdeim remegni kezdenek. Alig álltam a lábamon, amit gondolom ő is észrevehetett, mert továbbra sem engedett el. Mind a két karját erősen a derekamon tartotta.-Suga?

-Tőled valahogy jobban szeretem a Yoongit.-mosolygott.

-Hogy kerülsz te ide?

-Tudod, mondtam, hogy most szünetünk van és van szabad időm. Megláttalak, de nem voltam benne biztos, hogy te vagy az, így követtelek, addig amíg meg nem győződtem róla, hogy te vagy az.

-Te szadista!-kacagtam fel.

-Na de húgi!

-Jól van, jól van!-emeltem fel megadóan kezeimet.-És hol hagytad a többi kis bolondot?

-Kis bolondot?! Jó vicc! Azok idióták.. De egyébként ők otthon vannak.

-Értem. Figyelj Suga. YOONGI. Nekem most vissza kell mennem Davidhez.

-Lecseréltél? Láttam én a pólótokat.-húzta össze a szemeit.

-Nem! Dehogy! Ilyen eszedbe se jusson.-néztem szúrós szemekkel rá.-Ő a legjobb barátom és megláttam ezt a pólót, ő pedig megvette.-vigyorogtam.

-Oké, na siess vissza, mert már elég türelmetlen lehet.

-Rendben! Szia!-integettem, mire Yoongi csak mereven állt.-Most mi van?

-Még egy ölelés se jár a bátyusnak?-erre a mondatára megforgattam a szemeimet és vonakodva bár, de megöleltem. Ezután már szabad utat kaptam. Integettünk egymásnak és ellenkező irányba indultunk.

-Sokáig tartott.-nézett rám morcosan David.

-Sajnálom!-nyújtottam el a végét és odabújtam hozzá. Inkább szerelmespárnak néztünk így ki, mint legjobb barátoknak, de mi így éreztük jól magunkat.

-Na jó megbocsájtom.-kócolta össze a hajamat.

Észrevétlenül osontunk vissza az épületbe, ám nem úsztuk meg gond nélkül a mai napot. Mrs. Clansy észrevette, hogy nem voltunk jelen a programokon.

-Merre voltak?

-Elmentünk boltba bevásárolni, de mire visszaértünk már senki sem volt itt.-hajtottam le a fejemet.

-És amikor visszajöttünk akkor hol voltak?

-A hotelben bolyongtunk.-mondta David.

-Értem. Máskor időben menjenek el boltba. Többször nem szeretném, ha előfordulna. Értették?

-Igen!-mondtuk egyszerre.

-Csomagoljanak. Holnap reggel indulunk vissza.-mondta és kiment az ajtón.

Mind a ketten hangos nevetésbe kezdtünk.

-Mondtam, hogy nem lesz gond!

-Igazad volt!

Ennyi volt a beszélgetésünk és már folytattuk is a hangos hahotázást. Felbaktattunk a szobánkba. Összepakoltuk a cuccainkat, rendet raktunk, majd a kanapén üldögélve kortyolgattuk a forró csokinkat.

-Ugye keresni fogsz?-nézett rám kiskutya szemekkel David.

-Hát persze, hogy foglak!-nevettem el magam.

-Nem maradhatnék én is itt?

-Sajnos nem. Nekem dolgom van. Javarészt itthon sem lennék. Meló, kutatás, suli.

-Francba! Én utálok otthon lenni, nem akarok visszamenni azok közé a bolondok közé.

-Van pár lehetőség itt Koreában. Kipróbálhatnád magad.-mondtam meggondolatlanul két korty között.

-Ez az!-csillant fel a szeme és már ott is hagyott.

-David!-kiáltottam, de már felesleges volt. A hangomat senki sem hallotta meg.

Mivel egyedül maradtam, volt időm gondolkozni azon, hogy mit is kezdjek magammal ugyanis még nagyon sok volt hátra a nyárból és úgy gondoltam, hogy nem támaszkodhatok teljes mértékben a mamámra. Milyen ember lennék, hogy ha kienném a vagyonából? Inkább elmegyek dolgozni és segítek neki az anyagiakban. Nem mintha nem menne jól a nagyi sorsa, de ennyi a minimum, amit megtehetek érte. Így van! Belevágok és dolgozni fogok! Az lesz a legjobb, legalább lekötöm magam és nem idegeskedek annyira.

Még egyszer átnéztem a szobákat és a ház minden kis szegletét, hogy nem-e hagytunk ott valamit. Aznap már nem láttam Davidet, elköszöntem a többiektől, hívtam egy taxit és elindultam a nagyihoz.