9. rész - A régi szobánk

-Mindjárt megyek!-hallottam meg a nagyi kiabálását, miután csengettem. Nem sokkal később pedig jött is és kitárta előttem az ajtót.

-Hát te meg ki vagy?-jött egy eléggé bunkónak tekinthető kérdés.

-Soo. Kang Soo.-néztem furcsán a nagyira. Nem ismerne fel? Mikor láthatott utoljára.

-Áhh. Jihoon húgocskája. Tudtam én, hogy valahonnan nagyon ismerős vagy!-nevetett fel, én meg csak bambultam. Most komolyan azt mondta, hogy Jihoon húgocskája? Akkor ő ismeri a bátyámat!

-Szia nagyi! Múltkor szóltunk, hogy idejönnék lakni hozzád!-öleltem magamhoz.

-Tudom nem felejtkeztem el rólad. A szobátokat rendbe tettem, minden úgy van, ahogy anno itt hagytátok. Igaz, ahogy végig nézek rajtad lehet, hogy már nem fog annyira tetszeni. Amikor még picik voltatok, akkor nagyon fiús voltál és tökéletesen megvoltál a srácok játékaival is, de most már kész hölgy vagy és kétlem, hogy érdekelne téged pár régi játék.-nevetett.

-Megvannak még a régi játékaink?-csillantak fel azonnal a szemeim.

-Természetesen aranyom! Rengeteg kép van a szobában és rengeteg játék. Jihoon is sokszor meglátogat, ha szüksége van egy kis pihenésre és olyankor mindig a szobát veszi birtokba. Nem tudom mit szokott ott csinálni, de szeret ott lenni.-mosolyodott el az idős asszony.

-Imádlak mama!-egy cuppanóst nyomtam az arcára és felszaladtam a régi szobánkba.

Óvatosan nyitottam ki az ajtót és, amint körbe pillantottam a szobán azonnal könnyek szaladtak a szemembe. A mama nem hazudott, tényleg minden régi játékunk itt volt. A cuccomat ledobtam az ágyamra és az asztalhoz sétáltam, ahol rengeteg fénykép hevert. Felkaptam őket és ledobtam az ágyra őket, majd az ágymellé kucorodva elkezdtem nézegetni a képeket. Azon a többtucatnyi képen én, Jungsu és Jihoon voltunk. A két fiú pontosan olyan volt, mint az álmomban. Ahogy haladtam a képekkel úgy kerültek elő későbbi képek, amik között ráleltem egyre, amin Jihoonnal épp bohóckodunk, viszont a kép nem pici koromban készült. Akkor már iskolás voltam, de ilyen emlékeim nincsenek. Miért nem tudok erről? Hiszen van még későbbi kép is. Ezekre miért nem emlékszem? Később is találkoztam vele mégsem emlékszem semmire. Felkaptam a képeket és leszaladtam a nagyihoz.

-Nagyi! Merre vagy?-kiabáltam.

-Itt vagyok a konyhában! Baj van?

-Nem, semmi gond csak találtam pár képet, amikre nem is emlékszem.-lihegve figyeltem a nagyit.

-Áhh ezek a képek Jihoon képei. Amikor először jött vissza akkor hozta ezeket a képeket. Minden emlékét itt tartja.

-De akkor ő tudja, hogy van egy húga?

-Miért ne tudná kicsi szívem?

-Miért nem keresett soha?

-Tudod Jihoon egy sztár, egy idol. Nem igazán volt ideje arra, hogy felkutassa a régen otthagyott kishúgát. Megbánta, hogy otthagyott és kíváncsi rád. Majd, ha eljön, akkor találkoztok.

-Nem! Én nem fogom kivárni, hogy ide tolja a seggét. Nagyi mond meg, hogy hol van jelenleg.

-A Pledis Entertainment-nél dolgozik. A Seventeen fiú banda tagja, de maradj itthon legalább ma!

-Rendben.-mondtam és lehuppantam egy székre. A képeket a kezemben szorongattam és úgy néztem a nagyit. Majd egyszer csak eszembe jutott valami.

-Nagyi! Tudsz valami jó munkát nekem?

-Munkát? Hiszen nyár van aranyom.

-Tudom, de szeretnék dolgozni.

-Majd a nagyapád segít neked, ha hazajön.

-Köszönöm!

-Na gyere együnk! Aztán rendezkedj be a szobába és pihenj. Nagyapád itthon lesz holnap, akkor tudtok beszélni a munkáról.

Miután megvacsoráztunk, lefürödtem és kidobáltam a szekrénybe a cuccaimat, majd miután nagyjából berendezkedtem és lefeküdtem aludni, vagyis csak feküdtem volna! Az a fránya telefon már megint csengett és természetesen ki hívott? Yoongi.

~Szia Yoongi! Mit akarsz ilyen későn?

~Hello Soo! Csak beszélgetni szeretnék veled.

~Yoongi nem mondana ilyet. Áruld el ki vagy és ne szórakozz velem az éjszaka közepén.

~Bocsi. Jin vagyok. Múltkor már beszéltünk. Gondoltam meglephetnénk Sugát.-nevetett a telefonba.

~Sugát? Miért?

~Annyit fecseg rólad, hogy kíváncsiak vagyunk rád és szeretnénk neki is meglepetést okozni, hogy szervezünk egy partit. Mit szólsz hozzá?

~Ez remekül hangzik!

~Rendben, akkor holnap este 8-ra kicsípve gyere a plázába.

~Oksi! Akkor jó éjszakát!

~Jó éjt!

Kinyomtam a telefont, letettem a fejem a párnára és már aludtam is.

Reggel a nagypapa hangjára keltem.

-Jó reggelt!-mihelyst meghallottam a hangját leszaladtam a lépcsőn és a nyakába akaszkodtam.

-Szia!-duruzsoltam.

-Szia törpe! Hát te ekkorát nőttél? Nagyon megöregedtél!

-Na, de nagypapa! Ilyet nem szabad mondani!

-Azt mondok neked, amit akarok.-simított végig a kobakomon.

-Van egy ajánlatom!

-Hallgatlak!

-Azt mondhatsz nekem, amit akarsz, ha felveszel a boltodba dolgozónak!

-Nem bírnád törpe! Viszont van egy kávézó a közelben, akik éppen alkalmazottat keresnek. Az nem lesz jó?

-Nem akartam ilyen uncsi helyen dolgozni, de ha ez a lehetőség van csak, akkor megfelel. A munka az munka!

-Így van kölyök! Jó lesz neked az! Beszélek Mr. Wanggel és akkor már holnap kezdhetsz is!

-Az szuper lenne! Köszönöm!

-Na de most nyomás reggelizni!

Nekem nem is kellett több, megkordult a pocim és már szaladtam is a konyhába. Befaltam nagyi tökéletes rántottáját és visszakucorodtam a szobámba. Egész nap ott kuksoltam és vártam, hogy megjelenjen Jihoon, de nem tette. Az a szemét biztos, hogy tudja, hogy itt vagyok és azért nem jön. Már teljesen megfertőzték a rossz gondolatok az agyamat. Egészen addig, amíg az íróasztal egyik fiókjában egy levelet találtam.

„Soo, tudom, hogy pocsék testvér vagyok, amiért egyedül hagytalak téged. Nehéz volt feldolgozni Jungsu halálát és a legjobb kiútnak az tűnt, ha eljövök otthonról. Már most bánom, hogy megtettem, de a zenei karrierem fellendült és már nem tudtam visszafordítani a dolgokat. A munkám magával ragadott. Anyuékkal sem tartom a kapcsolatot, mert ők nem akarták, hogy énekes legyek mégis az lettem. Amikor eltűntem, akkor Jungsu nyomdokaiba léptem és véghez vittem a befejezetlen ügyeit, majd a nagyi segítségével kiléptem ezekből a körökből és egy normális hivatást kerestem magamnak, így találtam rá az éneklésre. Remélem megérted egyszer, hogy mi miért történt. Szeretlek hugicám!”

A levél végére teljesen elérzékenyültem és sírva szorongattam magamhoz. Ezek szerint mégis csak gondolt rám!

Boldogan szaladtam le a mamához és a papához. Elköszöntem tőlük és elindultam az ügynökséghez, amit a nagyi tegnap említett. Ám az ügynökségnél nem jártam jól. Nem engedtek be, mert azt hitték, hogy hazudok és ami ennél még rosszabb volt, hogy a fiúk nem tartózkodtak ott. Nem tudtam, hol kereshetném őket és ez kiborított. Szöul utcáin baktattam, úti cél nélkül. Csak mentem és mentem, míg nem egy pasas megragadta a karomat és elrángatott. A papír kiesett a kezemből és egyre távolodott. Sírva küzdöttem az idegen ellen, de az egy csapással elintézett és onnantól kezdve már nem voltam magamnál.